Ahol az álom és a munka találkozik...

Álommunkagyár

Az álommunka nyomában - Saját zenénk (9.részlet)

2017. augusztus 29. - Kiss Tibor Álommunkagyár

Második rész:

Az álomban 

 

Saját dallamunk a születésünk óta szól bennünk. Velünk hozott képességeink, adottságaink a hangszerek, melyek segítségével eljátszhatjuk azt, és a világ számára is megtapasztalhatóvá tehetjük. 

alommunka_nyomaban_kep_9_reszlet.jpg

Saját zenénk 

 

Említettem az életfeladatot.
Beszéltem arról is, hogy az álommunkában mi magunk vagyunk.
Most egy kicsit ássunk mélyebbre ebben a csodában…
Mit jelent pontosan ez a „mi magunk” és az „én vagyok”?
Mit rejt magában ez a néhány szó, melyet korábban az álommunkában lévő kis pluszként emlegettünk?
A válasz egyszerű…
A lehető legtöbbet önmagunkból.
A vágyainkat, érzéseinket, formálódó jellemünket, jelenünket, és igen, az épp kibontakozó életfeladatunkat is. Abba a kis pluszba ennyi minden belefér. Lényünk eszenciája ez, ahogy már korábban is írtam. Egy darab belőlünk, egy részünk megnyilvánulása a tapasztalható világban.
Éppen ezért van az, hogy nem a külsőségekben kell keresnünk az álommunkát, hisz az belőlünk jön. A lényünkből fakad. Vagy másként fogalmazva, annak valódi megélése.
De térjünk vissza az életfeladatra.
Azt állítom, hogy ez is megmutatkozik az álommunka élményében.
De mit is értek életfeladat alatt?

Én hiszek abban, hogy céllal jövünk erre a világra. Hozunk magunkkal egy életfeladatot, melyet vagy eljátszunk, vagy nem. Ez nem csak a munkáról szól, hanem az egész életünkre kiterjed. Sokan ezt sorsnak nevezik.
Én annyira nem szeretem ezt a kifejezést.
Kicsit úgy érzem, hogy az emberek az idők során bepiszkolták, sőt, talán el is ferdítették a jelentését. Más jut róla eszünkbe, mint amiről én itt beszélgetni szeretnék. Talán kicsit negatívan is cseng már, vagy olyan hamiskásan, giccsesen…
Éppen ezért engedd meg nekem, hogy inkább életfeladatról beszéljünk.
Viszont fontos megjegyeznem, hogy ez az életfeladat nem valami olyan dolog, mely korlátozna vagy valamiképp leláncolna, fogva tartana bennünket. Amire én gondolok, az pont az ellenkezője ennek.

Sokfélék vagyunk.
És ez a sokféleség már gyermekkorban is tökéletesen megmutatkozik. Más hozza lázba Petikét, és más Palikát. Az egyik a kisautóért nyúl, a másik pedig építőkockákkal játszik inkább.
Igen, a viselkedésükre nyilván hatással van a környezetük és a családjuk is. De ezen túlmenően hoznak még magukkal valami nagyobbat, meghatározóbbat is ebbe a világba, ami mindezektől független. Még ugyanabban a családban, ugyanolyan körülmények között nevelkedő gyermekeknek is egészen más jellemük, viselkedésük alakul ki. Ez még az ikreknél is így van. Ugyanazok a hatások érik őket, mégis két teljesen más ember fejlődik ki belőlük. Lehet, hogy felszínesen rájuk pillantva egyformának tűnnek, de ez csak a látszat. Már a puszta tekintetük is egészen mást sugall. Abból már tökéletesen tükröződik különbözőségük mibenléte. Még ha ezt nem is mindenki veszi észre.
(Középiskolás éveim alatt volt egy ikerpár az osztályunkban. Akadt olyan osztálytársunk, aki több év múltán sem tudta őket megkülönböztetni egymástól. Kijártuk úgy az iskolát, hogy ő ezalatt egyszer sem tudta – amíg valaki épp fel nem fedte számára –, hogy melyikük is áll előtte, kivel is beszél pontosan. Ha a szóban forgó személy osztotta ki a dolgozatokat, akkor találomra, a vezeték nevén megszólítva adta oda az egyik testvérnek mindkettőjükét, azzal a kis kiegészítéssel megfűszerezve, hogy a másikat jutassa el a fivérének. Okosan megoldotta az ilyen helyzeteket… De én sosem értettem, hogyan is lehetséges ez. Hogy-hogy nem látja a különbséget? Számomra teljesen mások voltak. Két külön ember tekintett vissza rám, ha rájuk néztem, pedig nem is igazán voltam velük jó kapcsolatban, ritkán beszélgettem velük. Mégis észrevettem a különbséget. Persze a legtöbben ugyanúgy voltak ezzel, mint én. Két külön személyt láttak. – Csak az érdekesség kedvéért meséltem ezt el neked.)

Ott tartottunk tehát, hogy különbözőek vagyunk. És különbözőségünk jelentős részét már születésünkkor hozzuk magunkkal a világba. Ehhez az alaphoz adódik még hozzá évek alatt az a sok-sok hatás, mely ér minket egészen gyermekkorunktól kezdve, és így válunk aztán felnőtté.
Sajnos sok esetben ez a felnőtt, már nagyon messze kerül attól az alaptól, attól az egyediségtől, melyet egykor az életbe magával hozott. A gyermekkorunktól minket ért hatások jelentős része nem abba az irányba mozdít el bennünket, hogy különlegességünket, egyediségünket megérleljük, kiterjesszük magunkban és a külvilágban, hanem inkább egyediség helyett egységessé formál minket a többi emberrel egyetemben. Egyszer valakitől azt hallottam vagy olvastam, hogy a mai társadalom fogyasztókat nevel, nem embereket. Talán igaza volt az illetőnek…
A felnőtté válásig megtett út mindenképp meghatározó, és erről még később feltétlen beszélni szeretnék. De most térjünk vissza a magunkkal hozott alapra, és az életfeladatra.

Amint már írtam, mindannyian egyediek, a magunk nemében különlegesek vagyunk. Más alapot hozunk magunkkal, vagy mondhatnám úgy is, más zenét, és a hozzá illő hangszereket. Ezt a zenét kellene eljátszanunk – pontosabban fogalmazva –, átültetnünk a fizikai világba. Saját dallamunk a születésünk óta szól bennünk, de ezt csakis mi magunk hallhatjuk. Velünk hozott képességeink, adottságaink a hangszerek, melyek segítségével eljátszhatjuk azt, és a világ számára is megtapasztalhatóvá tehetjük. Ez az önmegvalósítás, az életfeladatunk megélése, valóra váltása.
Mindenki rendelkezik ilyen alappal. Egy afféle kezdőcsomaggal, amivel életének nekivág. Ebben a csomagban benne van minden, ami az úthoz szükséges. Vannak dolgok, melyeket szinte készen kapunk, másokat csiszolnunk, fejlesztenünk kell az évek alatt. Valamint akadnak „magok” is, amiket elültetve, gondozva kaphatjuk meg végül a csodás végeredményt. Akármiből is legyen több a batyunkban, abban biztosak lehetünk, hogy minden oda van rejtve, amire életünkhöz szükségünk lehet. Legfeljebb valamiért egy kicsit mélyebbre kell kotornunk.
Ezek a képességek, adottságok sokszor már gyermekkorban megjelennek, és akár meg is sejthető általuk, hogy a kisember merre fog elindulni az élet tengerén.
Azt mondom tehát, hogy ebbe a világba egy életfeladattal jövünk. Egyfajta iránnyal, amely felé kibontakoztathatjuk a bennünk rejlő csodákat.
El kell mondanom, hogy régebben nem így láttam. Sőt, szinte egyfajta rossz érzés környékezett, ha egyáltalán ebbe mélyebben belegondoltam. Amikor a sors létezéséről beszéltek nekem, akkor úgy éreztem, hogy annak léte korlátozza az én szabadságomat az életben. Ezt pedig úgymond életellenesnek éreztem, mintha elárulnának ezzel engem és mindenki mást is.
(Nem tudom, te voltál-e már így… Amikor hallasz vagy mondanak neked valamit, és úgy érzed, ez ellen minden sejted tiltakozik. Egyszerűen valótlannak éled meg az állítást. Ha annak igazságalapjába belegondolsz, mintha elgyengítene…
Nos, én többször megéltem már ezt életem során.
A sors kérdése az egyik olyan pont, mely elő tudja csalogatni belőlem ezt az érzést. Pontosabban annak általam vélt, rossz, erősen korlátozott értelmezése. A kőbe vésett, megmásíthatatlanságának hite.
És azt hiszem, a legtöbbeknek ez utóbbiak jutnak eszébe e szó hallatán.
Talán ezért is kerülöm a szó használatát…)
Miközben gondolkoztam az életfeladattal kapcsolatos „problémámon”, egy napon rájöttem, hogy egy aprócska részlet elkerülte a figyelmemet. És ez az aprócska részlet volt az, mely végül teljességgel megérttette velem ezt a kérdést, és pontos magyarázatul szolgált számomra. Általa megmaradt a velünk született életfeladat, és a szabadságunk, örömünk megélésének lehetősége is.
Ennek az egész jelenségnek az oka és értelme nyilván születésünk elé nyúlik vissza, ahova én már nem láthatok, legfeljebb csak sejtéseim, megérzéseim lehetnek ezzel kapcsolatban. Viszont a már átélt, megtapasztalt idő számomra azt sugallta, hogy az életfeladatunk megélése, a bennünk rejlő tehetségek és adottságok kibontakoztatása a lehető legnagyobb örömet nyújtja számunkra.
Nem tudom, hogy születésünk előtt pontosan mi történik. Talán mi választunk magunknak egy életfeladatot, és úgy érkezünk ebbe az életbe. Viszont az bizonyosságot nyert a számomra, hogy a csomag, melyet magunkkal hozunk, olyan összetevőkből áll, mellyel elérhető a számunkra legnagyobb boldogság ezen a világon.
Tehát ez nem egyfajta kiszúrás, kötelezettség. Hanem sokkal inkább lehetőség, ami által megvalósíthatjuk a számunkra legnagyobb csoda átélését.
Az élet okosabb, mint hinnénk.
Sohasem téved.
Nincsen téves csomag, rossz adottságok.
Egyszerű példával szemléltetve, ha valaki a festésben leli a legnagyobb örömét, és az lenne az életfeladata, akkor annak vágyai megvalósításához a szükséges tehetség is „mellékelve” lett születésekor. Nem születik zenész, zenei tehetség nélkül, mondjuk kőműves „csomaggal”. Ezek a dolgok meglehetős aprólékossággal vannak összehangolva minden ember esetében. Legalábbis én ezt tapasztaltam, én így érzem.
Persze egészen más kérdés, hogy felismerjük-e a feladatunk, a valódi hivatásunk. És még nagyobb kérdés, hogy van-e elég bátorságunk vállalni azt.
Az évek alatt a velünk hozott kis csomagra vastag por ülhet, felvihetjük azt a padlásra, és meg is feledkezhetünk róla. A bennünk szóló dallamot is elnyomhatják a fejünkben kavargó zavaros gondolatok. Ha néha mégis átszűrődne belőle valami ezen a káoszon, akkor is megtehetjük, hogy figyelmen kívül hagyjuk, és feltekerjük a világ dübörgésének hangerejét. Ez mindenkinek a személyes döntése.
Az igazi, a legmélyebb boldogság mégis azt gondolom, csak abban az esetben élhető át, ha a magunkkal hozott kis ajándékainkat kibontogatjuk, felfedezzük, és eljátsszuk velük valamint általuk a saját zenénk. Ez sohasem kényszer, hanem lehetőség.

Az életfeladat egy nagyon tág fogalom. Annyi titkot rejt magában, melyet mind megismerni azt gondolom, szinte már lehetetlenség volna. Az egyik ilyen titok az álommunkával kapcsolatos. Az álommunka élményében úgy vélem, minden esetben valamiképp benne van az életfeladatunk is. Az álommunka csak egy kis része annak, pontosabban egy apró darabkájának a megélése. Ezért jár akkora örömmel és boldogsággal az elvégzése.
Az életfeladat így működik.
Ha megéljük, akkor korábban soha nem tapasztalt szabadságban, önfeledtségben és örömben lesz részünk. Ez jelzi, hogy jó úton haladunk. Az álommunkát nem lehet külön kezelni ettől, hisz ennek az élménynek a szerves része. Összefonódnak.

A könyv elején a következőt írtam az álommunkával kapcsolatban:
„…ezt az utat járom már évek óta. Hol tudatosan, hol tudattalanul, de talán mindig ez húzott előbbre. Vitt magával a vágy, hogy meglelhessem, megérthessem, megfejthessem a természetét, a titkát.”

Ez a kis rész, amit idéztem, nem csak az álommunkáról szól.
Sokkal inkább az életfeladatom követéséről, a csoda kereséséről, melynek csak kicsiny része ez a fogalom.
Az álommunka nekem egyfajta kiteljesedést jelent. Azt, hogy életem egy újabb területén találom meg önmagam, és idézem azt meg a külvilágban is.
Más szóval, megélem.

Most már talán érted, hogy miért soroltam az álommunka kategóriájába azokat a tevékenységeket is, melyek munkahelyektől függetlenek. Azért, mert ez nem is elsősorban a munkáról szól, hanem az életfeladat megéléséről.
Ez tesz valamit álommá.
Így lesznek az álomanyukák, az álomfestők, az álomkertészek és az összes többi mesterség képviselői is.
A magukkal hozott hangszereik segítségével hallhatóvá teszik a dallamot – mely addig csak bennük szólt – a külvilág számára is.
Eljátsszák a zenéjüket.

(Talán meglep, hogy a jó munkahelytől, az álommunkától, eljutottunk egészen az életfeladat kérdéséig. Ha a könyv elején, az álommunkával kapcsolatban szóba hoztam volna ezt a fogalmat, lehet, hogy nem igazán tudtad volna mire vélni a dolgot.
– Mi köze a kettőnek egymáshoz? Miért beszélünk erről? Én az álommunkáról akarok hallani – jegyezhetted volna meg nekem.
Bízom benne, hogy az előző oldalakkal sikerült már kicsit szemléltetnem, hogy miért is van szükségünk arra, hogy erről a témáról beszélgessünk. Talán létrejött ezáltal egy híd, e messzire mutató fogalmak között, mely átjárhatóságot biztosít számunkra.
Most már bizonyára érted, hogy a munka, az álommunka csak egy aprócska részlet a teljes képből. Nem véletlen beszélek életfeladatról, önmegvalósításról ezekkel kapcsolatban.
Ha ennél kevesebbről szólna a könyv, az olyan lenne, mintha az egyik akváriumi halam alapján próbálnám hiánytalanul leírni, megérteni az egész faját. Mindezt anélkül, hogy figyelembe venném az akváriumi közeget, annak a viselkedésre gyakorolt módosító hatásait, valamint félre dobnám a tényt, hogy az a kis állat és a faj, melybe tartozik, eredetileg a természetből származik. Az az otthona.
Csupán egykor kiemeltek néhány példányt belőlük, hogy elvihessék az emberek őket az otthonaikba. Pontosabban csak azok utódait, kitenyésztett változataikat, melyek sok esetben már megjelenésben is igen távol állnak az eredeti vad egyedektől. Pusztán általuk nem ismerhető meg hiánytalanul az egész faj, ahhoz a kis akváriumunkon túl kell lépnünk.
Ezért vizsgáljuk a munkát is egyre nagyobb és nagyobb távlatokból. Ki kell terjesztenünk a képet, hogy megismerhessük a valódi természetét, lényegét. Ha ezt nem tennénk meg, akkor csak a saját akváriumunkban kotorászhatnánk, melynek üveglapjai meglehetősen behatárolnák a megértésünket.)

(Ha tetszett ez a részlet, de a korábbiakat még nem olvastad, akkor azokat is megtalálhatod itt: Az álommunka nyomában ) 

Facebook oldalamat is érdemes követned, hogy idejében értesülhess az új részletekről, tartalmakról.

A bejegyzés trackback címe:

http://alommunkagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr112788212

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.