Ahol az álom és a munka találkozik...

Álommunkagyár

Az álommunka nyomában - Önmagunk (8.részlet)

2017. augusztus 22. - Kiss Tibor Álommunkagyár

alommunka_nyomaban_kep_8_reszlet.jpg

Önmagunk 


Az álomunkát „teremtő” kis plusznál tartottunk.
Bizonyára most azt várod tőlem, hogy együtt felfedezzük, megismerjük és megfejtsük ezt a csodát.
Én is ezt szeretném…
Viszont ennek a kis plusznak olyan mélysége van, mely néhány szóban vagy pár mondatban nehezen megragadható. Sőt, talán a könyv összes lapja sem elég, hogy a maga teljességében kitárulkozhasson. Meglehet, hogy épp csak megsejthetjük vele csodáját, és az csak később, a lelkünkben érik majd egésszé.
Ez is megeshet…
Nem tudom, meddig jutunk.
Ez tőled is függ, hisz te gondolod tovább majd a leírtakat.
Minden esetre én megteszem, ami tőlem telik, hogy a lehető legtovább érhessünk az úton.
Azonban egyelőre inkább maradjunk csak a felszínnél.
Nézzük és vizsgáljuk meg onnan.
Hidd el nekem, hogy az is csodás titkokat rejt.

Ha a kis pluszt tüzetesebben szemügyre vesszük, kiderül, hogy mi magunk vagyunk benne. Saját lényünk esszenciája néz vissza ránk, amikor megpillantjuk.
Az álommunkába tehát – lényegesen leegyszerűsítve – tulajdonképpen önmagunkat adjuk bele. Az a tevékenység, melyet így nevezünk, valamilyen szinten mi magunk vagyunk. (Szoktuk is olykor lelkesen mondani, hogy „Ez én vagyok!”, mikor valami igazán hozzánk illő, hozzánk passzoló dolgot találunk. Legyen az egy ruha, vagy akár valamilyen kedvtelés.
Nem is tudjuk, hogy mennyire igazunk van ekkor… Pontosan erről van szó itt is.)
A jó munka és az álommunka között az a lényegi különbség, hogy az utóbbiban a lehető legtöbbet éljük meg magunkból. Ez én vagyok – mondhatnánk.
Természetesen ennek az „én vagyok”-nak elképesztő mélységei vannak, de mégis ez a titok, mely elvezet minket a „jó”-ból az „álom”-ba.
Nem a külső körülmények.
Azok csak másodikak a sorban, ha egyáltalán sorra kerülnek.


Itt most talán jobb, ha megállunk egy kicsit.
Olvasd el újra ezt a részt, és gondolkozz el a leírtakon. Nagyon fontos, amiről itt szó esett. Ízlelgesd a felszínét. Talán tapasztalataid között találsz olyat, melyhez hozzá is tudod kapcsolni.
Ha pedig úgy érzed készen állsz, haladhatunk is tovább…


Feltűnt azonban valami, ami nem hagyott nyugodni.
Léteznek olyanok, akiket látszólag nem igazán érdekel a munka.
Pontosabban fogalmazva, csak minimális érdeklődést mutatnak iránta.
Ők nem beszélnek álommunkáról, sőt, igazából konkrétan munkáról sem. Ha mégis, akkor pedig nagyon ritkán, és csak szűkszavúan. Mintha nem is számítana nekik igazán.
Ahogy én látom, ezek az emberek jellemzően csendesen eldolgozgatnak valahol, különösebb vágyódások nélkül az álommunkahellyel kapcsolatban. Ráadásul mindemellett még akár elégedetten is teszik mindezt. Nyilván valamilyen szinten törekednek ők is a jó munkahelyre, de itt véget is ér számukra a történet, nem vágyódnak annál többre. Ha megszerzik, megelégednek vele, ha viszont nem, akkor sem igazán panaszkodnak. Teszik, amit tenniük kell.

(A családomban élnek ilyen emberek… Egy házaspár. Annak ellenére, hogy nagyon kedvelem és tisztelem őket, sajnos nem olyan szoros közöttünk a kapcsolat, mint amilyennek szeretném. Persze azért távol sem állunk egymástól. Ha találkozunk, rendszerint jól elbeszélgetünk. Mindkettőjükkel akad közös témám, mindig van pár jó szavuk hozzám.
Számos, általam nagyra becsült tulajdonsággal rendelkeznek, és az élettörténetük – már amennyire ismerem – is példás számomra.
A legérdekesebb viszont az, hogy kapcsolatunk és rokonságunk ellenére, jóformán semmit sem tudok a munkájukról. Azt, hogy mivel foglalkoznak, és pontosan hol dolgoznak, emlékeim szerint mind egy másik családtagomtól hallottam, aki tudott róla.
Sőt, helyesbítek… Bár mindegyikük ugyanannál a cégnél dolgozik, de csak egyikük körülbelüli munkakörével vagyok tisztában. A feleségről e téren szinte semmit sem tudok…
Bármilyen furcsán is hangozzék, ez beszélgetéseink alkalmával sohasem volt téma. Nem arról van szó, hogy kerültük volna ezt a kérdést, csupán sosem jött szóba.
Én nem kérdeztem, ők nem mondták... De ez jó is volt így. Bőven akadt témánk mindig e nélkül is. A társalgásunk más dolgokról szólt. Nekik valahogy nem ez volt a fókuszukban, mást tartottak lényegesnek, és nekem sem volt hiányérzetem emiatt. Szinte észre sem vettem, hogy valami kimaradt volna, pedig évek teltek el, mire a munkájukkal kapcsolatban – a másik családtagomnak köszönhetően – némi ismeretet „szereztem”.
Egy valamit azért még megjegyeznék velük kapcsolatban. Ahogy én látom, a munkájukon kívül gazdag életet élnek. Azt hiszem, úgy is mondhatnám, megélik az életüket. Sőt, talán önmegvalósítónak is nevezhetném őket… – hamarosan megérted, hogy ezt most miért említettem meg. )

El kell ismernem, ezek az illetők egy kissé zavarba hoztak…
Nem értettem, hogy lehet az, hogy annyi embernek oly fontos a munka, néhányat meg szinte egyáltalán nem érdekel. Pontosabban szólva, csupán a pénzszerzés miatti szükséges teendőként kezelik azt, és épp csak annyi figyelmet szentelnek rá, mely ebből fakadóan indokolt.
Semmivel sem többet.
Úgy hiszem, az ő fókuszukban teljesen más dolgok állnak, a munka pedig mellékes. Sokadik a sorban…

Ahogy így tűnődtem, rájöttem, hogy az én nézőpontommal van a gond.
Megértettem, hogy túl szűk keretek között gondolkoztam, keresgéltem.
Az álommunka fogalmát ki kellett terjesztenem.
Fel kellett tennem magamnak a kérdést, hogy mit is értek, értünk a munka szó alatt?
Valamint mire gondolunk, mikor álommunkáról beszélünk?
Mi van például azokkal, akik egészen más feladatot vállalnak, mint amire az ember az elsők között gondolna a munka szó hallatán?
És mi a helyzet azokkal az anyákkal, akik több gyermeket nevelnek, és arra fordítják szinte minden energiájukat?
Vagy az emberekkel, kik valamilyen számukra neves célnak szentelik az életük egy részét? Például egy személyt, a párjukat vagy családtagjukat támogatják az útja során. Segítik, esetleg gondoskodnak róla.
Hol a határ? Mit nevezhetünk álommunkának vagy egyáltalán munkának?

Elismerem, sok kérdés… De mind egy irányba vezet.
Hogy megérthessük, megválaszolhassuk őket, egy dolgot először is el kell ismernünk. Méghozzá azt, hogy a munka fogalma túlmutat az általános használatán, mely során egy olyan tevékenységre gondolunk, amiért fizetséget kapunk egy másik féltől, rendszerint egy gazdálkodó társaságtól. Ennek a tevékenységnek általában jól meghatározható keretei vannak, például munkaidő, beosztás, pontos munkakör stb.
Nos, ezen túl kell lépnünk. Határozzuk inkább úgy meg a fogalmat, hogy egy olyan aktivitás, melyet valamilyen cél elérése érdekében végzünk. (Tudom, ez némileg egy egyszerűsítésnek tűnhet, de biztos vagyok benne, hogy érted, amire gondolok, sőt, reményeim szerint egyet is értesz vele.)
Ha ezzel megvagyunk, akkor már mindjárt az álommunka is új színben tűnik fel előttünk.
Más jelentést kap.
Máris nem feltétlenül egy munkahelyen képzeljük el azt.
Hanem bárhol…
Azt hiszem, ebben a „bárhol”-ban tényleg minden benne van. Kitágul általa a világ.

Azt írtam korábban, hogy az álommunkába önmagunkat adjuk bele. Hogy megjelenik benne az „én vagyok” érzése. Ez teszi a „jó”-t „álom”-má.
Az álommunka mindig egy darab belőlünk a világnak. Egy része önmagunknak, az életünknek, az életfeladatunknak, mely megnyilvánul a tapasztalható világban.
Igen, életfeladatot írtam.
Nem véletlenül… Később még visszatérünk erre, mert ez egy újabb mérföldkő a kis „plusz” megértése közben.
Most viszont kanyarodjuk kicsit vissza. Az emberekre, akiket láthatóan nem különösebben érdekel a munka, a munkahely, ahogy az álommunka sem, legalábbis abban az olvasatban, ahogy leggyakrabban gondolunk rá.
Mi van akkor, ha számukra az álommunkahely teljesen máshol van, mint ahogy mi gondolnánk? Mi a helyzet azzal, ha esetleg egy olyan aktivitásban találták meg azt, mely a munkahelyüktől teljesen független, és például az otthonukhoz, vagy bármi máshoz kötődik a világon?
Lehet, hogy ők az egész lényüket beleteszik egy olyan tevékenységbe, amiről mi még csak nem is tudunk, és ezáltal maximálisan önmegvalósító életet élnek.
Megélik önmagukat a munkahelyen kívül.
Álommunkát végeznek, bár ez lehet, nem is tudatosodik bennük.
Mert ez nekik természetes.
Hány ilyen álomanyuka, álomkertész, álomfestő, álomkőműves, álomszakács vagy álommatematikus sétálhat a világban körülöttünk? Nem tudhatjuk…

De akkor mit jelent egyáltalán számukra az állásuk, mely esetleg álomtevékenységüktől teljesen független?
Talán egyet a teendők sorában.
Elvégzik, ahogy leviszik a szemetet, kimossák a ruháikat, megfőzik az ebédet vagy összesöpörnek. Lehet, hogy vannak dolgok a világon, melyekkel szívesebben foglalatoskodnának helyettük, de megteszik ezeket is, mert tudják, hogy az élet részét képezik.
Éppen ezért az állásuk nem feltétlen a legfontosabb számukra, így nem is fordítanak rá túlontúl nagy figyelmet. Nekik más van a figyelmük középpontjában, mégpedig feltehetően életük azon része, mellyel a legtöbbet adhatják magukból.
Ebből viszont nem következik az, hogy a többi tevékenységet elhanyagolnák. Sőt, könnyen el tudom képzelni, hogy az ilyen álmukat élő emberek lesznek a legjobb munkaerők egy cégnél, még ha nem is a cég az álmuk hordozója.
Egyszerűen tiszteletből teszik mindezt.
Az élet tiszteletéből.
Megélik azt a kis pluszt, melyről beszéltünk.
A kiegyensúlyozottságuk pedig ilyenné teremti őket.
Felemelkednek általa.
Ez nem jelenti azt, hogy az ő életükben nincsenek problémák, nehézségek. Csupán arról van szó, hogy az álmuk megélése vélhetően valamiképp felvértezi őket a mindennapok taposómalmával szemben. A fontosra, a valóban lényegesre tudnak koncentrálni, és az apró-cseprő – leggyakrabban csak általunk problémáknak bélyegzett – dolgok leperegnek róluk. Talán nem is léteznek számukra.

*

Az imént olvastam vissza, amit ebbe a kis fejezetbe leírtam.
Elsőre talán ez így egy kicsit soknak tűnhet, és szokatlannak hathatnak az állítások, felvetések, amelyeken végigszaladtunk.
Nagy ugrás ez az előző fejezetekhez képest, melyek mind azt a témát készítették elő, aminek most még épp csak az elején járunk.
Nagy ugrás…, de ennek mértéke legalább egy kicsit szemlélteti a jó- és álommunka közötti különbséget. Meg kellett tennünk ezt, hogy a hétköznapiból, az átlagosból átléphessünk a nem mindennapiba, amiről sokkal kevesebbet tudunk.
Nem kérem, hogy minden leírt gondolatot azonnal tégy magadévá. Ezt igazából nem is kérhetem…
Csupán azt szeretném, ha elgondolkoznál az olvasottakon. Talán rájuk ismersz magadban, az életedben. Vedd szemügyre, méregesd őket.
Nem kell rögtön felfalnod mindet. Elég, ha egyelőre csak ízlelgeted a sorokat. Később még úgyis visszatérünk rájuk a könyv lapjain. Igyekszem minél színesebben, mélyebben kibontani őket, hogy együtt megismerhessük a szóban forgó kis „plusz” titkait. De lesz olyan is, melyet már saját magadnak kell felfedezned, ahogyan korábban is említettem. A könyvet majd te írod tovább az életeddel. Addig viszont próbáljunk meg együtt minél messzebbre jutni.

(Ha tetszett ez a részlet, de a korábbiakat még nem olvastad, akkor azokat is megtalálhatod itt: Az álommunka nyomában ) 

Facebook oldalamat is érdemes követned, hogy idejében értesülhess az új részletekről, tartalmakról.

A bejegyzés trackback címe:

http://alommunkagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr712771360

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.