Ahol az álom és a munka találkozik...

Álommunkagyár

Az álommunka nyomában - Vágyak és értékek (6.részlet)

2017. augusztus 08. - Kiss Tibor Álommunkagyár

alommunka_nyomaban_kep_6_reszlet.jpg

Jó társaság 

Van egy kis öreg, akit szüleim révén ismerek. Hajdan együtt dolgoztak, onnan a régi ismeretség.
Az imént azt írtam, hogy kis öreg…
De ha jobban belegondolok, éltesebb kora ellenére nem illik rá ez a megnevezés. Azt hiszem, ő a legtöbbünknél fiatalabb. Akárhány évet is élt már, a lelke nem fáradt el. Egy rendkívül vidám, vicces, élettel teli személy, akinek a szemében máig ott csillog a csibészség.  Belső fiatalsága a külsőjére is átsugárzik. Ember legyen a talpán, aki „fiatalos” megjelenése ellenére akárcsak megsejti valódi korát.
Ez a jó ember a mai napig kijár a helyi piacra egyszerű, a többi termelőhöz képest csenevész zöldségekkel és gyümölcsökkel, melyeket fillérekért árul. Úgy gondolom, nem is árulni megy ő valójában, hanem beszélgetni, viccelődni. 
Be nem áll a szája...
Meséli társainak és az arra járó régi ismerősöknek a legfrissebb sztorikat, amiket hallott, valamint ugratja őket mindenfélével. Én őt levertnek vagy kedvetlennek még sosem láttam. Mindig vidámság ül az arcán. Egyszerűen jó ránézni. Mosolyt csal az ember orra alá.
Azt hiszem, ő tudja milyen a jó társaság. Hisz azért kel fel minden szombaton kora reggel, hogy élvezhesse a velük töltött – vagy inkább elmulatott – időt.

Ha feltennénk véletlenszerűen az utcán néhány embernek a kérdést, mi az oka annak, hogy dolgozni járnak, bizonyára igen kevesek válaszában lenne benn a felsoroltak közt az, hogy a jó társaság miatt. Pedig tapasztalataim alapján ez az egyik legfontosabb szempont a munkahelyek esetében. Erre vágyunk a legtöbben. Hogy jó közegben, jó társaságban dolgozhassunk. És mégis, milyen kevesen kapjuk meg ezt.

Pletykák, áskálódás, érdektelenség, nemtörődömség… A sort még tovább folytathatnánk. Ezek azok, melyek a legtöbb helyen beárnyékolják a mindennapokat. Melyek miatt a legtöbben csak túlélni, átvészelni szeretnének, és elérni a hőn vágyott hétvégéket.
A társaság nagyon fontos.  Ez vitathatatlan. Mégis nehéz egyszerűen megragadnunk annak lényegét. Egy társaság milyenségének, és főleg annak okának megértése, szinte lehetetlen feladat. Az okok mögé emberi ésszel teljesen már nem láthatunk be. Ingoványos, számunkra felfoghatatlan talaj az.
Úgy gondolom, egy helynek, egy közösségnek minden esetben egyfajta esszenciája van. Ehhez az eszenciához az ott lévők legtöbbje, ha különböző mértékben is, de igazodik. Ez határozza meg a társaság, vagy konkrétan egy munkahelyi közeg milyenségét, méghozzá azáltal, hogy az egyének valódi természetét milyen mértékben engedi érvényesülni. Ha egy helyen igazán, szívből jól érezzük magunkat, akkor feltehetően az épp aktuális környezetünk kiváltképp lehetővé teszi, hogy ottlétünkkor valódi önmagunkkal lehessünk jelen a helyzetekben. Nem kell tehát semmiféle hozzánk méltatlan vagy egyszerűen csak terhes maszkot, álarcot öltenünk azalatt.
A jó társasághoz olyan emberek kellenek, akik jól érzik magukat. Ahhoz pedig, hogy ez megvalósulhasson, mindenkinek a saját cipőjét kell viselnie, mely nem szúr, nem nyom, nem töri a lábat. Ez a cipő a saját szerepünk – vagy ha úgy tetszik –, valódi lényünk, önmagunk. Ha ezt magunkra ölthetjük egy munkahelyen, akkor feltehetően jó társaságban vagyunk. Azt pedig mindenki érzi, hogy a saját cipőjét hordja-e éppen…

 

(Engedj meg nekem ismét egy aprócska kitérőt. Azt írtam, hogy a legtöbben igazodnak egy hely esszenciájához. Viszont arról még nem beszéltünk, hogy olykor akadnak olyanok is, akik valamilyen különös okból kifolyólag, mégsem teszik ezt. Csak kevesen vannak, de mindenütt élnek belőlük.
Ők afféle vándorok, kik hosszabb-rövidebb ideig megvetik a lábukat egy-egy közegben, de nem öltik azalatt magukra a hely esszenciájának álruháját. Inkább csak mindvégig a saját cipőjükben maradnak, és abban teszik meg minden léptüket. Gyakran csendes, visszahúzódó kis „manókként” élnek, szinte láthatatlanul a legnagyobb téboly közepette is. A színfalak mögött serénykednek szorgosan, feltehetően nem kis szerepet vállalva ezzel abból, hogy a folyamatos őrület ellenére egybetartsák ezt a rohanó világot. Talán egy belső lámpásuk lehet, mellyel fényt gyújtanak maguk körül, és egyúttal megóvják önmagukat is a környezet gyakran fullasztó hatásaival szemben.
Biztosan te is találkoztál már közülük néhánnyal.
Kedvesek, derűsek, csendesek, és gyakran mosolyognak.
Erről ismerheted meg őket.)

A társaságra és a cipőkre visszatérve, a rossz közegben számos emberben megnyilvánul egy sajátos viselkedési forma. Ha a saját cipője helyett egy másik kerül a lábára ahelyett, hogy az övét kutatná, inkább tapossa, nyúzza, rúgja ezt az újat. Megpróbálja bármi áron betörni, még ha véres is lesz miatta a lába.
Érdekes megfigyelni ezzel a jelenséggel kapcsolatban a gyermekek és a felnőttek közötti különbségeket. Ha egy gyermek valahol rosszul érzi magát, például számára ellenszenves emberek veszik körül, vagy a környezetében épp egy érdektelen témának a feszegetése zajlik, akkor ha teheti, elvonul onnan félre, vagy egyszerűen csak tovább áll. A gyermek nem hord olyan cipőt, mely töri a lábát. Inkább lerúgja, és megy mezítláb.
A felnőttek már általánosságban véve makacsabbak e téren. Mi ragaszkodunk ahhoz is, mely esetleg nyomasztó számunkra. Nem csak arról van szó, hogy gyakran olyan közegben dolgozunk, élünk, mely fullasztóan hat ránk, hanem mindemellett el is merülünk ebben az állapotban, és kivesszük a részünket abból is, hogy azt fenntartsuk, esetleg rosszabb esetben még tovább fokozzuk.
A munkahelyeken is épp ez a helyzet.
Belebonyolódunk olyan szituációkba, konfliktusokba, melyeket pusztán azzal elkerülhetnénk, ha csendben maradnánk, nem ítélkeznénk és véleményeznénk minden apró-cseprő mozzanatot.
Mi inkább szítjuk a tüzet. A saját igazunkat hajtjuk. Hergeljük ezzel magunkat és persze másokat is.
Észre sem vesszük, és máris a rossz társaság kemény magját képezhetjük, mely ellen annyiszor felemeljük a hangunk.
Egy rossz állapotú, lehangoló hely esszenciája ellen nem könnyű bármit is tenni. De nem feltétlen muszáj azonosulnunk sem vele. A saját cipőnket bármikor felhúzhatjuk, vagy legalább elhajíthatjuk azt, ami töri a lábunk. Pont, mint a gyermekek tennék. Aztán majd meglesz a sajátunk is…
Így egy napon talán mi is vándorokként folytathatjuk utunk a mindennapokban, nyugalmat árasztva magunk körül, mely akár még a környezetünkre is átragad némiképp.
Ennyit mondhatok a társaságról.

Önálló munkavégzés

Az önálló munkavégzésnek jelentés szempontjából két fajtája van. Úgy vélem, leggyakrabban mást ért ez alatt egy munkáltató, és mást egy munkavállaló. Ha egy álláshirdetésben ezt olvashatjuk elvárásként, akkor a hirdetők nagy valószínűséggel arra céloznak vele, hogy a személytől, akit keresnek, elvárják, hogy képes legyen önállóan, úgymond pátyolgatástól mentesen dolgozni, és persze kifogástalan döntéseket hozni. Sok esetben ez egyet jelent azzal, hogy szinte rögtön beledobják a mélyvízbe, ahol nagyrészt egyedül kell majd boldogulnia.
Ezzel ellenben, ha álláskeresőket, vagy alkalmazásban lévő személyeket kérdeznénk arról, hogy az önálló munkavégzés mit takar számukra, jó eséllyel egész más fogalmat alkotnának erről. Tapasztalataim alapján az emberek arra gondolnak, mikor vágyaik sorában ezt megemlítik, hogy szeretnék, ha a feladat ismertetését követően a vezetőség rájuk bízná annak megvalósítását anélkül, hogy a munka elvégzését, valamint annak sebességét ötpercenként leellenőriznék, firtatnák.
Azt írtam, hogy „bízná”.
És ez a lényeg.
Az egész a bizalomról szól, és ezzel együtt a megbecsülésről is.
Azokról pedig korábban már beszéltünk…
Azt gondolom, az önálló munkavégzés sohasem lehet elvárás, hanem szigorúan csak bizalom kérdése. Ha valaki ennek ellenére mégis elvárásként tekint rá, akkor se felejtse el, hogy ehhez bizalomnak is társulnia kell. Ez egy oda-vissza folyamat.
Adunk és kapunk…

Alkotás öröme

Az alkotás általában valamilyen látható, értékelhető, különféle paraméterekkel illethető végeredménnyel jár. Ez értelmet adhat a munkának. Megpillantva annak gyümölcsét azt mondhatjuk, hogy megérte a fáradozást. Még akkor is, ha fizikailag sosem látjuk meg azt, vagy esetleg meg sem valósul.
Az alkotás öröme sok esetben nem is a kézzelfogható végeredményről szól. Sokkal inkább arról, hogy valaminek a lehetősége megjelenik bennünk, az elménkben, és ezt a képet vagy álmot követve nekilátunk a megvalósításának. Úgymond húz minket a jövőből valami magához, és egyúttal lelkesedést, energiát biztosít számunkra az odaúthoz.

Én olyan ember vagyok, akinek szinte mindig él a fejében egy ilyen kép, sőt, sokszor nem is egy, hanem több. Ezek közül vannak állandók és vannak olyanok, melyek időnként cserélődnek.
Gyakran kitűzők magamnak valamit célul, mely óriási lelkesedéssel tölt el. Olyannyira, hogy szinte beleborzongok. Aztán elindulok az irányába.
Van, hogy ez az út rövidebb, máskor hosszabb ideig tart. Van olyan is, hogy oda sem érek.
Legalábbis fizikailag nem.
Eltérít valami az úton, esetleg megakadályozza a további folytatást.
De nem is ez számít igazán. Hanem az, hogy az elmémben én már ott jártam. Ez könnyítette meg minden léptem, miután elindultam a kiszemelt cél irányába.
Bár lehet, hogy el sosem értem azt, de megszépítette számomra azt az időt, amit a nyomában haladva töltöttem. Értelmet, célt adott annak az időszaknak, és egyúttal felemelt.

Hogy csalódok-e, ha megtorpanok? Ha nem jutok el az álmomig?
Olykor igen.
De a csalódásom rendszerint hamar átvált ismét szenvedéllyé, mely már egy másik cél felé húz engem. És már indulok is…
Megszámolni is nehéz volna, hány álom felé indultam már el életemben, mely aztán látszólag szertefoszlott.
De ez mindig csak a látszat volt.
Valójában az álom megvalósult bennem, amint megálmodtam azt.
Kicsit mindig a szerepbe bújhattam, átélhettem. És ami a legfontosabb, az idő alatt, melyet a nyomába eredve töltöttem, mindig találtam valamit.
Valamit az úton, amit aztán magammal vihettem.
Egy élményt, egy csodálatos tapasztalatot, melynek később még hasznát vettem vagy veszem majd a jövőben.
Mellyel többé váltam.
Olyan is volt, hogy új útra leltem, amit aztán követhettem.
Az alkotásnak ez a lényege.
Valami nagy dolognak az ígérete, lehetősége rejlik benne.
És persze öröm is.
Van, hogy mindez csak az elménkben él, máskor valósággá is formálódik. De az eredménynél gyakran csodásabbnak érezhetjük az oda vezető utat.
Legalábbis én így vagyok ezzel.
Nem csodálom hát, hogy oly sok embernek fontos az alkotás öröme a munkában is. Kell valami eredmény, amit felmutathatunk a végén, vagy csak az elménkben magunk előtt láthatunk, miközben ténykedünk.
Óriási elégedettséggel, lelkesedéssel tudja eltölteni az embert már pusztán ez is. Ráadásul olyan képességeket, lehetőségeket hozhat elő belőlünk, melyeket addig még csak nem is reméltünk.
Az alkotás öröm.
Az öröm pedig egy csoda.
Ha ez a csoda megvan a munkánkban is, akkor még a legnagyobb nehézségek is megoldható feladatokká szelídülnek.

(Ha tetszett ez a részlet, de a korábbiakat még nem olvastad, akkor azokat is megtalálhatod itt: Az álommunka nyomában ) 

Facebook oldalamat is érdemes követned, hogy idejében értesülhess az új részletekről, tartalmakról.

A bejegyzés trackback címe:

http://alommunkagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr3312728988

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.