Ahol az álom és a munka találkozik...

Álommunkagyár

Az álommunka nyomában - Vágyak és értékek (5.részlet)

2017. augusztus 01. - Kiss Tibor Álommunkagyár

alommunka_nyomaban_kep_5_reszlet.jpg

Egyenlő bánásmód 

Erről a pontról egy gyermeket kellene kérdezni. Méghozzá egy olyan gyermeket, akit még nem szennyezett be a világ, a társadalom. Aki ha szól, még a saját szavait hallatja. Nem másokét, melyeket gondosan a szájába adtak. Ő feltehetően többet tudna erről mesélni, mint mi, felnőttek.
Egy – még tiszta – gyermek nem tesz különbséget a társai között. Lehet, hogy van, aki szimpatikusabb, kedvesebb a szívének, de ettől függetlenül a szemében mindenki egyenlő.
Természetesen látja, hogy valaki fiatal vagy idős, fiú vagy lány, esetleg vékony vagy kövér.
De mindezeknek nincs komolyabb jelentősége a számára.
Ha kellően szókimondó, bátran megmondja bárkinek, hogy nagy az orra, legyen az a játszótársa, a nagymamája vagy akár az apuka főnöke.
Ha nagy az orra, nagy az orra… Nincs mit ezen szépíteni.
Persze ezen mi, felnőttek könnyen megsértődhetünk. Egy gyermek könnyedén nem tetsző tükröt tarthat elénk, melyet rajta kívül más, talán nem is merne megtenni.
És éppen ebben rejlik a dolog lényege.


Egy gyermek egyenlően bánik másokkal. Nem kezel le senkit, és nem is esik hasra senkitől. Szavai, túlzónak tűnő őszintesége, néha bántóan hathat számunkra, megsértve akár hiúságunkat is. De ez igazából csak a mi problémánk, a mi hibánk. Nem a gyermeké.
(Emlékszem, amikor még egészen kis gyermek voltam, odajött szüleimhez az egyik ismerősük. Nagy, bozontos, égnek meredő őszes haja volt. Miközben ők beszélgetésbe elegyedtek egymással, nekem csak a férfi korántsem szokványos hajkoronájára irányult a figyelmem, majd önfeledt nevetésbe kezdtem, és apám ruháját ráncigáltam:
– Nézd apa, milyen haja van a bácsinak! – mondtam kacagva.
Mivel nem figyelt rám, ezt többször is elismételtem, mire mosollyal és némi zavarodottsággal az arcán nyugtázta mondandómat, és csitítani próbált.
Nem értettem, hogy ő miért nem nevet. Csak miután elment a férfi, vált önfeledté és csatlakozott hozzám örömömben. Emlékeim szerint csak ekkor tudatta velem, hogy egy ismerősük volt, és kellemetlen lett volna számára, ha ő is velem nevet. Mérsékelte magát… Én akkoriban még nem igazán tudtam ez mit jelent. Azt mutattam, amit éreztem, nem azt, amit mások elvártak volna tőlem. Nevettem, ha nevethetnékem volt, és megmondtam azt, amit épp gondoltam. Nem rossz szándékból, csupán az észrevételeimet, érzéseimet tudattam ekként a világgal.

Másik, kissé morbidabb példa ennél a témánál maradva, mely azonban nem velem esett meg:
Nagymama büszkén mutogatta az ékszereit a néhány éves kislány unokájának, majd hozzátette:
 –Ha majd egyszer meghalok, ezek mind a tiedek lesznek.
A kis unoka erre gondolkodás nélkül rávágta:
– És mikor fogsz meghalni?
Mondanom sem kell, lett belőle sértődés, felháborodás a nagyi részéről. De mi másra is számított? A gyermekek így működnek. Nem igazán mosnak bele jót, rosszat a mondandójukba. Ők tisztán, félreértésmentesen beszélnek. Ami a szívükön, az a szájukon. Tehát nem érdemes feldobni nekik ilyen labdát, ha nem bírjuk elviselni a kapott választ és esetleges kritikát, hanem sértést faragunk belőle.)

A felnőttek rendszerint nem így működnek. Mi akarva, akaratlanul mindent osztályozunk. Tárgyakat, értékeket, embereket egyaránt. És a saját magunk által megalkotott szempontok alapján rangsoroljuk, szortírozzuk őket. A végeredmény szerint alakítjuk a bánásmódunkat, viselkedésünket. Eldöntjük, hogy megbecsülünk-e valamit vagy valakit, avagy sem. Ha valamit, valamilyen szempontból értékesnek címkézünk, akkor arra odafigyelünk, fenntartjuk, megóvjuk. Ha pedig értéktelennek, a saját perspektívánkból haszontalannak, pótolhatónak bélyegezzük, akkor nem törődünk vele, vagy akár le is söpörjük az asztalról, ha kell.
Leginkább külsőségek, felszínes dolgok alapján tesszük mindezt. Nem a dolgok mélyére próbálunk látni, hanem könnyen meghatározható, megpillantható tulajdonságokat, paramétereket keresünk.
Nem az embert, az értéket látjuk és keressük tehát, hanem csak felszínes kivetüléseket.
Éppen ezért egyenlő bánásmódról nem igazán beszélhetünk. Az a legbölcsebbek erénye csupán. Akik gyermeki szemmel tudnak nézni a világra és a körülöttük élőkre. Az ő látásukat nem szennyezi be holmi érdek, ők az embert, az istenit látják minden személy mögött. De erre a gyermekeken kívül nagyon kevesek képesek csak.
Mindössze talán e kevesek esetében beszélhetünk tökéletesen egyenlő bánásmódról.
De ha ez így van, akkor mégis mit várunk mi magunktól vagy egymástól, mikor az egyenlő bánásmódra gondolunk? Mit igénylünk pontosan?
Hiszen feltehetően, valahol mélyen mindannyian érezzük, hogy szinte lehetetlent kérünk. Olyat, melyet mi sem igazán, vagy inkább csak kivételes esetekben tudunk megadni a világnak. Csak körül kell néznünk, hogy ezt láthassuk. Gyakran, még a saját gyermekeinkkel sem bánunk egyformán, nemhogy az idegenekkel, ismeretlenekkel.
Azt hiszem, a szándék az a szó, melyet keresünk…
A szándékot várjuk el és sóvárogjuk. Mindössze ennyit..
Nem a tökéletességet, pusztán a törekvést az irányába.
Azt, hogy megpróbáljuk, megpróbálják…
Persze erre könnyedén azt mondhatjuk, hogy az pusztán csak látszat. Nem ér semmit… De a látszat nem jó szó, mert negatív. És itt nem erről van szó... Talán találóbb kifejezés az eszmény.
Az egyenlőség eszménye.
Erre törekszünk a szándékunkkal, vagy legalábbis erre kellene.
Előfordulhat, hogy effajta törekvésünk nem vezet mindig el a célhoz bennünket, mert olykor-olykor alulmaradunk más, önösebb vagy kényelmesebb szempontjainkkal szemben.
– Nem vagyunk tökéletesek – mondhatjuk ekkor.
De vigyázzunk, hogy ne bújjunk e kifogás mögé. Inkább próbálkozzunk nap, mint nap, hogy eleget tegyünk szándékunknak. Nem mondom azt, hogy ez mindig könnyű.
Mindenki számára vannak szimpatikusabb és közömbösebb emberek. Az előbbiekkel – főleg ha az érzés kölcsönös – nyilván könnyebben megtaláljuk a hangot, jobban kijövünk velük. Ez természetesen kívülről is látható. Nem gondolnám, hogy ezzel komolyabb probléma lenne. Általánosságban így működnek az emberi kapcsolatok.
Arra viszont már annál inkább érdemes figyelnünk, hogy ettől függetlenül ne alakuljon ki kettős mérce bennünk. Amit szabad az egyik félnek, az a másiknak is lehetőségében álljon, és fordítva. Ez nyitottságot követel. Úgy vélem, ezt várják a munkáltatóktól azok, akiknek az egyenlő bánásmód kiemelten fontos a munkahelyükön.
Nem csodában reménykednek ők, vagy bármi emberfelettiben. Csupán nyitottságban, és a korábban említett szándékban bíznak, melyek arra hivatottak, hogy az emberek egyenlőnek érezhessék magukat a munkahelynek nevezett közegben.
Ha a vezetőség részéről ez a nyitottság és a törekvés megvan, akkor az utat nyithat az őszinteségnek is, ami ismét egy fontos szempont. Ha az emberek őszinték, és elmondhatják a véleményeiket, az elképzeléseiket, továbbá azok nyitott fülekre is találnak, akkor abból óriási dolgok nőhetnek ki idővel. A gyermeki példára visszautalva, az őszinteséggel kapcsolatban nem arra gondolok, hogy menjünk oda a másikhoz, és közöljük vele, hogy nagy az orra. Nem kell senkit sem megbántanunk vagy megsértenünk.
Arra próbáltam és próbálok utalni ezzel, ami az egész jelenség, a „gyermeki” mögött húzódik.
Hogy nyíltan, kötöttségektől és a következményektől való félelmektől mentesen képes őszintén szólni bárkihez.
Azt hiszem, ennek egyfajta biztosítása is hozzátartozik az egyenlő bánásmódhoz. Nem csupán a vezetők vagy a kivételezett személyek kiváltságának kellene ennek lennie.
Végezetül fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy az egyenlőségre való törekvés véleményem szerint, nem csak a vezetőség feladata egy munkahelyen, hanem az összes dolgozóé. Mind a velük hasonló beosztásúakkal, mind pedig a fölöttük állókkal szemben. Kevés visszataszítóbb látvány van annál, mint amikor valaki önmagából kifordulva bájolog egy magasabb pozíciójú emberrel. Ha jobban belegondolunk, ezzel pont ő emeli maga fölé a másik a személyt…
Továbbá az sem szerencsés, ha valakire csupán azért neheztelnek, mert a cég ranglétráján többek felett áll. Egy poszt – legyen az akármilyen nagy is – nem tesz sem jó, sem rossz emberré senkit sem. Hogy ki milyen ember, az csak az egyénen múlik, nem a rangon.
Az egyenlő bánásmód megteremtése minden helyen közös feladatunk és felelősségünk. Nem várhatjuk el csak mástól, hogy azt létrehozza helyettünk, ha mi egy lépést sem teszünk tetteinkkel az irányába. Valójában, legyen szó biztonságról, megbecsülésről vagy egyenlő bánásmódról, a mi feladatunk sokkalta nagyobb ezek létrejöttében – és akár az álommunka elérésében – mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Többek között rengeteg belső munkát, kitartást igényelnek. De erre még később bővebben visszatérünk…
Addig is beszéljünk kicsit a jó társaságról.
(Innen folytatjuk legközelebb...)

(Ha tetszett ez a részlet, de a korábbiakat még nem olvastad, akkor azokat is megtalálhatod itt: Az álommunka nyomában ) 

Facebook oldalamat is érdemes követned, hogy idejében értesülhess az új részletekről, tartalmakról.

A bejegyzés trackback címe:

http://alommunkagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr5012708536

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.