Ahol az álom és a munka találkozik...

Álommunkagyár

Az álommunka nyomában - Vágyak és értékek (4.részlet)

2017. július 25. - Kiss Tibor Álommunkagyár

alommunka_nyomaban_kep_4_reszlet.jpg

Vágyak és értékek

 

Ahogy írtam, az emberekkel folytatott beszélgetéseim során több hasonló, egybecsengő választ kaptam a kérdéseimre. Kezdésként azokon szeretnék végigfutni veled, melyek a téma pozitívabb oldaláról szólnak. A jó élményekről, a jó munkahelyről alkotott véleményekről, elképzelésekről és tapasztalatokról. Egyelőre vegyük szépen sorba őket, szaladjunk át rajtuk. Ízlelgessük, nézegessük a fogalmakat, majd ezt követően együtt ugorjunk fejest közéjük.

Az általam összeállított kérdések között voltak, amik a múltra, a megélt élményekre vonatkoztak, mások inkább a jövőbe mutattak, vagy épp egy elképzelt, idilli világot akartak feltárni, felfedezni. E sokszínűség ellenére a feleletek rendre ugyanazok vagy nagyon hasonlók voltak. A legpozitívabb munkahelyi élményeknél, a kedvelt munkahelyek mögött húzódó okok és miértek esetében vagy a jó munkahely vélt ismérveinél azonos, egymással szorosan összefüggő fogalmak bukkantak fel. Ennek köszönhetően az alábbiak rajzolódtak ki előttem.
A munkával, munkavégzéssel kapcsolatban az embereknek talán a legfontosabbak: a biztonság, a nyugalom érzése, a megbecsülés, az egyenlő bánásmód, a jó társaság.
(A legutolsó szinte minden embernél előkerült valamilyen formában, valakinél több ízben is.)
Továbbá kiemelném még az önálló munkavégzést, az alkotás örömét és az elismerés fontosságát. Ezek is lényeges, hangsúlyos szempontoknak tűntek számomra.
És…, bár szó szerint talán senki sem említette, engedd meg nekem, hogy én magam még egy dologgal kiegészítsem ezt a felsorolást. Nem más ez, mint a figyelmesség. Apróságnak, elhanyagolhatónak tűnhet, de véleményem szerint hatalmas jelentősége van. Valamint kiegészíti a korábbi pontokat, melyeken az imént végigszaladtunk, és egyúttal tökéletesen beleillik azokba.

Most arra kérlek, tűnődj el kicsit a leírtakon. Egyetértesz a felsoroltakkal? Megtalálod bennük saját magadat, a válaszaidat?
Ha igen, az jó.
De ha nem, akkor is.
Ugyanis most kicsit részletesebben végigmegyünk ezeken a témákon. Igyekszem a lehető legmélyebbre ásni bennük, hogy olyan oldalaikra is rábukkanhassunk, melyek első hallásra vagy olvasatra talán egyáltalán nem fedik fel magukat előttünk. Ha nem találtad a válaszaidat a felsoroltakban, akkor itt, vagy a későbbi oldalakon reményeim szerint majd együtt meglelhetjük.
Nézzük hát sorban őket.

Biztonság, nyugalom
E két fogalmat egyben szeretném tárgyalni, mert úgy gondolom, egymással elválaszthatatlanul összefüggnek. Kéz a kézben járnak. Egyik szüli a másikat. Legalábbis részben…
Tapasztalataim alapján, amikor az emberek biztonságról beszélnek egy munkahelyet illetően, elsősorban arra gondolnak, hogy a pozíciójuk, az állásuk biztos, stabil lábakon áll. Szóval nem kell attól tartaniuk, hogy egyik napról a másikra váratlanul az állástalanok táborában találhatják magukat. Fix, hosszú távú lehetőséget remélnek, mely megadja számukra többek között a biztos kereset lehetőségét. Nagyon fontos tehát a fizetség és az anyagi biztonság, mely ebből fakad.
Ezek szerint – némileg leegyszerűsítve – a biztonság érzését nem más adja nekik, mint a rendszeres kereset, a stabilitás érzése, valamint ezáltal többeknek egyfajta rendszer megléte is az életükben.
Ezek eredményeként szerencsés esetben megjelenhet a nyugalom.
Megjelenhet, de persze nem minden esetben jelenik meg. Ennek oka, hogy a nyugalom több tényezőből tevődik össze, melyeket később még érinteni fogunk.
Annyit azonban összegzésként kétségtelenül kijelenthetünk, hogy az emberek túlnyomó része a biztonság meglétére nyugalmának alapfeltételeként tekint, melyet jelentős részben a munkájukért kapott fizetségtől remélnek, ahogy azt korábban ecseteltem. Ez tehát sokaknak egy fontos szempont. Legalábbis ezt tapasztaltam. Ez állt a válaszokban…

(Engedj meg nekem itt egy kis kitérőt. Végigszaladtunk a biztonságon és a nyugalmon. Felületesen megvizsgáltuk őket abból a szempontból, amelyből feltehetően a válaszok is érkeztek a kérdéseimre, melyeket az embereknek feltettem. Ez a felszín, melyet mindannyian láthatunk. Az ok és okozatok világa. Eszerint az ok legfőképp az anyagi biztonság megléte, az okozat pedig a nyugalom lehetősége. Ez elég egyszerűnek hangzik. Magától értetődőnek.
Felmerült azonban bennem egy kérdés. Egy kérdés, mely gondolkodásra késztetett.
Mi a helyzet azokkal az emberekkel, akik a változó, olykor meglehetősen bizonytalannak tűnő körülmények ellenére is nyugodtak?
Nem azokról beszélek, akik több-kevesebb sikerrel, minden erővel annak akarják magukat láttatni. Én azokra gondolok, akik valóban nyugodtak. Akik, ha a világ a feje tetejére is áll, akkor is kiegyensúlyozottak, szelídek maradnak. Kiknek nem kell sem pénz, sem hatalom, sem más múlandó élvezet vagy biztosíték, hogy a derű lágy csillogása ott maradjon a szemükben. Kik önmagukban vagy önmaguknak boldogok.
Kevesen vannak ők, jól tudom. De vannak.
És az ő nyugalmukhoz láthatóan nem kell semmi sem abból, amit mi a sajátunkhoz felsorolnánk. Talán egy láthatatlan erő, valamiféle hit táplálja őket. Hit önmagukban és a világban, mely bizalmat szül számukra a mindennapokba.
Ha így van, ez felvet egy újabb kérdést:
Kell egyáltalán önmagunkon kívül bármi más a nyugalomhoz?
Itt viszont most álljunk meg kicsit. Tedd el magadban ezt a kérdést, hisz nagyon messzire mutat. Később még visszatérünk ide, addig pedig haladjunk tovább a sorban.)

Megbecsülés
Nehéz meghatározni, hogy mit is jelent, és pontosan hol kezdődik az, amit a munka világában megbecsülésnek nevezünk. Úgy gondolom, a megbecsülésnek több arca van. Számtalan apró kis momentumból épül fel, és csak azok együttes megléte esetén beszélhetünk ténylegesen róla. Bár sok kis elem alkotja ezt a fogalmat, de mégis meghatározhatunk hozzá egy alapot. Egy alapot, melyre aztán a többi feltétel épülhet.
Ha valahol dolgozunk, az alap, hogy mindenekelőtt emberként tekintsenek ránk a munkahelyen. Ne alkalmazottként, dolgozóként, munkásként, beosztottként, hanem emberként.
Innen építkezhetünk tovább. Ez kell ahhoz, hogy a meghatározást folytathassuk. Ennek hiányában ugyanis beszélhetünk sok mindenről, de megbecsülésről biztosan nem.
Ha az „emberséggel” megvagyunk, jöhet a sorban a következő pont, a tisztelet. Nem elég csupán az, ha tudjuk, hogy a velünk dolgozó egyénnek – egy eszközzel vagy egy géppel ellentétben – érzései, vágyai, szükségletei vannak. Azokat tiszteletben is kell tartanunk.
A tisztelet sokrétű. Benn van minden hangban, melyet hallatunk, minden szóban, amit kiejtünk, a mozzanatainkban, a tartásunkban, a nézésünkben. A tisztelet és a tiszteletlenség is ezer módon üzen testünkből a másik felé. Ez kétségkívül letagadhatatlan. Szinte minden ember azonnal megérzi, hogy a vele szemben álló fél tiszteli-e őt, vagy sem, tegyen az bármit is annak érdekében, hogy elrejtse érzéseit.
A legtöbb probléma a tisztelettel az, hogy bizony gyakran igencsak csak nehezen adjuk. Az emberek különbözőek. Éppen ezért különböző igényeik, vélekedéseik vannak. Más fontos az egyiknek, megint más a másiknak. Más világot látok én, és egy egészen másikat te. Ez a különbözőség szüli gyakran a problémát. Ugyanis könnyedén tiszteletben tartjuk azt, amiben hiszünk, amit mi is fontosnak tartunk és igaznak vélünk. De ha egy számunkra érdektelen dologgal találjuk szemben magunkat, azt gyakran lenézzük, jelentőségét firtatni, tagadni kezdjük. Pedig nem tudhatjuk, hogy a másiknak mit jelent az a csekélység. Lehet, hogy ami számunkra egy vállrántás, az neki maga a világ. Az élet értelme.
Ebből kifolyólag nélkülözhetetlen, hogy tiszteljük a mások számára fontosnak ítélt dolgokat, legyenek azok akármilyen lényegtelennek tűnő kis mozzanatok vagy szempontok a szemünkben. Valaki megbecsültnek érezheti magát csupán azért, mert hagyják, hogy a munkahelyen egy percben átlapozhassa az aznapi sportrovatot, melyet évek óta minden áldott reggelen nyomon követ. Sokszor tényleg ilyen kis apróságokon múlnak a nagy dolgok.

És itt jön képbe a figyelmesség… Említettem, hogy erről is szeretnék szót ejteni.
Az a helyzet, hogy néha még a tisztelet sem elég. Önmagában nem. Kell a figyelmesség is.
Azért van rá szükség, mert néma világban élünk.
Kukák vagyunk.
Hiába zajongunk, fecsegünk megállás nélkül, ezzel csak a némaságunkat leplezzük. Kevésszer szólunk szívből, ritkán beszélünk értelmes dolgokról.
Ahogy írtam, csak fecsegünk.
És ez rosszabb, mintha egy árva szót sem szólnánk. Mert akkor legalább ott volna az arcunk tisztán, rezzenéstelenül. A szemeink, melyek némán, ezerféleképpen üzennek.
Így viszont minden mozgásban van. Jártatjuk a szánk szakadatlan, közben kézzel-lábbal kapálózunk, fintorgunk, meregetjük szemeinket, hogy megerősítsük és szemléltessük mondanivalónkat. Pont, mint egy csapnivaló színész, csak zajosabban.
Figyelmesség…
Erre van szükségünk ahhoz, hogy ezeken a szerepeken átláthassunk. Mert minden – akarva vagy akaratlanul – magunkra erőltetett szerep mögött ott van az ember is. És folyamatosan üzen. Adja a jeleket.
A hangok, formáljanak akármilyen szavakat is, üzennek. A test kapálózzon, vagdalózzon akármennyire is, üzen. A szem tükrének csillogása – leplezze bárhány szapora pislogás vagy erőltetett hunyorgás – egész történetet mesél az emberről. Minden lépésünkben, mozzanatunkban, lélegzetvételünkben ott vannak az érzéseink, vágyaink, ábrándjaink. Avatatlan szemeknek mélyen elrejtve, de ott vannak. Ahhoz kell a figyelmesség, hogy ezeket észrevedd.
A tisztelet önmagában kevés, sőt, majdhogynem életképtelen is…
Mert kukaságunk, rejtőzködő mivoltunk meggátolja, hogy egyáltalán észrevegyük a másikban azt, amit tisztelhetnénk.
Kell a figyelmesség. De nem egy afféle felületes fajta, egy kukafigyelmesség, hanem egy tényleg megismerni vágyó tekintet, mely az embert keresi minden személyben. Ha kell, ezer álarcon vagy szerepen átlátva.
A szomorú az, hogy a legtöbb esetben nem csak a munkahelyek, hanem az emberi kapcsolatok legtöbbje is nélkülözi ezt az átható tekintetet.  De a legnagyobb gond, hogy még a kukafigyelmességnek is híján vagyunk. Azt sem halljuk meg, amit szinte az arcunkba kiabálnak.
Nem figyelünk egymásra.
Hogy miért?
Nehéz válaszolni… Talán önösek lettünk. Vagy talán a saját fecsegésünktől nem is hallunk meg mást. Látjuk, hogy a másiknak mozog a szája, halljuk a szavakat, melyeket kiejt, de nem értjük meg őket, mert eközben is a mi történetünket szajkózzuk a fejünkben. A saját filmünk pereg. Ez van a fókuszunkban.
Pedig néha tényleg nem kellene sok, hogy megpillantsuk a másikat. A vágyait, problémáit, kéréseit, és onnan már csak egy lépés, hogy meg is értsük azokat. Ha ez megtörténik, akkor akár még segíthetünk is rajta, megoldásokat kereshetünk, ki-ki a maga módján.
Mindegy, hogy alkalmazottként vagy vezetőként vagyunk egy cégnél. A figyelmesség nélkülözhetetlen. Csodákra vagyunk képesek vele. A segítségével a jövőbe, múltba láthatunk, embereket ismerhetünk és érthetünk meg általa, és megtaníthat bennünket a tiszteletre.
Elmesélnék egy egyszerű példát ezzel kapcsolatban, mely a szűk környezetemből származik.
Az egyik családtagom korábban egy cégnél dolgozott néhány évig. A munkáját jól végezte, a kollégáival sem volt sohasem komolyabb összetűzése vagy problémája. Csendes, látszólag nyugodt környezetben dolgozott. De ebből szinte egy percet sem élvezett. Elmondása szerint voltak a cégnél jobb pillanatai, de igazán pozitív élményekről nem tudott beszámolni. Mindvégig nyomasztotta a háttérben némán megbújó, lappangó feszültség, mely mondhatni minden nap általános volt. A sok munka, a bizonytalanság, a felülről jövő nyomás folyamatos stresszben tartotta a dolgozókat. Volt ki ezt jobban, más kevésbé tudta kezelni. A meglepetés akkor jött, mikor egy napon beadta a felmondását. Talált másik állást. Ezen szinte mindenki elképedt. Abszolút nem számítottak rá. Pedig éveik voltak rá, hogy megsejtsék a dolgot. Ehhez talán még olyan mély, átható tekintet sem kellett volna. Csupán egy cseppnyi figyelmesség, mellyel megláthatták volna, hogy valami nem stimmel. Hogy nem szereti, amit csinál… Hogy nem szereti a helyet, a munkát… Hogy évek múltán sem találja a helyét az emberek között…
A kedvesség, segítőkészség sok mindent eltakar. De ennyi mindent azért nem...

(Ne érts félre, nem hibáztatni szeretném ezeket a dolgozókat, és ítélkezni sem szeretnék felettük. Egyébként sem egyedi, hanem szerintem sokkal inkább általános esetről beszélhetünk. A legtöbb helyen hasonlóan mennek a dolgok… Csupán a korábban leírtakat szerettem volna szemléltetni a történettel, hogy megláthasd, miről is beszéltem. Még a kukafigyelmességnek is híján vagyunk… Pedig sok mindent megérthetnénk, sőt akár meg is jósolhatnánk általa. )

Így láthatunk hát a jövőbe a figyelmességgel, de természetesen a jelenben is nagy hasznát vehetjük. A segítségével és némi átéléssel sok apró-cseprő problémát oldhatunk meg. A tapasztalatom az, hogy sokszor a munkahelyeken is egészen parányi dolgok okozzák a legnagyobb bosszúságot az emberek számára. Könnyedén megbánthatjuk, megsérthetjük, vagy épp felbosszanthatjuk egymást egy kis figyelmetlenséggel.

Valaki mesélte, hogy a munkahelyén hogyan mennek a dolgok.
Ő egy viszonylag jobban megbecsült ember ennél a cégnél, így ő nem érintett az ügyben. Mégis szembetűnt neki egy visszatérő eset, mellyel azt gondolom, nagyon sokan találkozhatnak a mindennapjaikban.
A vezetők a kevésbé jó pozícióban lévő emberekkel a következőként bánnak: Ha azok a munkájukat elrontják, valami hibát vétenek benne, akkor meglehetősen lehordják őket, gyakran kiabálnak velük. Viszont ezzel ellentétben, ha épp minden jól megy, hibátlanul, precízen dolgoznak, akkor nem részesülnek semmiféle elismerésben. Az a főnökök számára úgymond magától értetődő, természetes, ha minden tökéletes.
Igen ám, de ez a dolgozóknak láthatóan rosszul esik. Nyilván a megbecsülés semmilyen szintjét sem élik meg emiatt, és ez még egy külső szemlélőnek is szemet szúrt. Ha ő észrevette, bizonyára a főnökök is megtehetnék ugyanezt. Ha kellően figyelmesek lennének, és szidalom mellett elismerést is osztanának, feltehetően elégedettebb, önmagukat megbecsültebbnek érző emberek dolgoznának a cégnél. Az egészben az érdekes, hogy mindez nem kerülne semmibe, csupán néhány megérdemelt, kedves szóba.
Így juthatunk el a figyelmességtől a megbecsülésig. Addig, hogy valaki fontosnak érezhesse a munkáját és önmagát is egy cégnél. Ezért lényeges hát.

A megbecsülésről pedig végezetül még annyit, hogy az elsősorban nem a pénzről, jutalomról, dicséretről szól. Hanem a lehetőségeinkhez mérten a legtöbb adásáról.
Így van ez a munkahelyeknél is. El kell fogadnunk, hogy különféle korlátaik miatt, nem minden cég képes arra, hogy például a számunkra megérdemeltnek gondolt fizetséggel, munkaeszközökkel, munkakörnyezettel lásson el bennünket. A fontos, hogy a legapróbb dologtól kezdve arra törekedjen, hogy a lehetőségeihez mérten a legtöbbet adja. (Még ha ez év végén csupán egy Mikulás csomag képében jelenik is meg a munkavállalók gyermekei számára.) A pénznél nagyobb érték lehet a figyelem, a tisztelet, a megértés biztosítása. Kicsit gondoljunk erre is, mielőtt véleményt formálnánk vagy ítélkeznénk! Ne felejtsük el továbbá azt sem, hogy ez egy kölcsönös játék. Mindkét fél részéről fontos ez a magatartás és hozzáállás.

(Ha tetszett ez a részlet, de a korábbiakat még nem olvastad, akkor azokat is megtalálhatod itt: Az álommunka nyomában ) 

Facebook oldalamat is érdemes követned, hogy idejében értesülhess az új részletekről, tartalmakról.

A bejegyzés trackback címe:

http://alommunkagyar.blog.hu/api/trackback/id/tr212686817

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.